Kedvességgel önmagunk felé

Természetesnek tartjuk és kulturális értéknek számít, ha kedvesek vagyunk bajban lévő barátainkkal, családtagjainkkal, ismerőseinkkel. Ám közel sincs így, ha önmagunkról van szó. A legtöbben nagyon keményen bánunk önmagunkkal, amikor belátjuk némely hibánkat és hiányosságunkat: „Nem vagyok elég jó. Értéktelen vagyok.” Legtöbbször ostorozzuk magunkat hibáink vagy kudarcaink miatt, ahelyett, hogy együttérzéssel fordulnánk magunk felé. A kíméletlen önbírálattal nagymértékben ártunk magunknak.

Hogy ezen változtassuk először is fel kell ismernünk a saját szenvedésünket és elismernünk a létezését. heart Arra van szükség, hogy megértsük gyengeségeinket és hibáinkat, ahelyett, hogy elítélnénk őket. Megengedjük magunknak, hogy érzelmileg megindítson bennünket a saját fájdalmunk és kimondjuk: „ez most tényleg nehéz”, és kedvességgel, együttérzéssel forduljunk önmagunk felé.
Önmagunk megvigasztalása abszurdnak tűnik még akkor is, ha nincs befolyásunk a ránk ható erők vagy minket ért események felett. A társadalom arra tanít minket, hogy csendben és kitartással tűrjük szenvedéseinket. Az önmagunk iránti kedvesség lényegében azt jelenti, hogy felhagyunk becsmérlő belső kommentárjainkkal és önmagunk elítélésével, amelyet egy idő után olyan természetesnek tekintünk. Hozzátartozik az is, hogy ténylegesen megvigasztaljuk magunkat úgy, ahogy egy kedves baráttal tennénk, akinek szüksége van ránk.

Ahelyett, hogy kíméletlenül elbánnánk magunkkal, amikor elbukunk, felismerhetjük, hogy időnként mindenki hibázik és dönthetünk úgy, hogy kedvesen bánunk magunkkal. „Lehet, hogy nem sikerült minden tőlünk telhetőt megtennünk, de megpróbáltuk, és, ha elhasaltunk, az elkerülhetetlen része volt az életnek.”
Ha következetesen megadjuk magunknak a gondoskodást és megértést, akkor méltónak kezdjük érezni magunkat a törődésre és az elfogadásra, még akkor is, ha ezt gyerekként nem kaptuk meg.